Önkéntes segítők és a mesebeli pogácsa

Minden mese egy találós kérdés, de amiről ez a bejegyzés szól az nem egy igazi mese, viszont van egy találós kérdés benne. Tehát azt kell kitalálni, hogy van-e valami közös a mesebeli pogácsa és az önkéntes segítő között? Ne gondolkodjanak rajta sokat, én szeretném elmondani azt a hasonlóságot, hogy mindkettő az önzetlenség jelképe, legalábbis számomra. A mesében az útra induló legkisebb testvér, a szegény asszony fia, a legkisebb királyfi, akit az ismeretlen, de garantált nehézségek várnak, nem visz mást magával, mint az édesanyja által sütött pogácsákat. Közülük van néhány, aki az első pihenő során elfogyasztja a kapott elemózsiát, van aki napokig él belőle, de az a fiú, aki végül is eljut az üveghegy tetejére, vagy az óperenciás tenger szigetére az csak úgy tudja célját elérni és a lakodalmát megünnepelni, ha megtanulja megosztani pogácsáját Öreganyóval, Öregapóval, vagy bármelyik erdei lénnyel, aki éhezik. Ha jó szívvel osztja meg az utolsó falatot a fiú, akkor előbb-utóbb akit ő segített ki az éhhalálból az válik segítőjévé és ad neki valami olyan varázseszközt, vagy tanácsot, amivel legyőzi az akadályokat és valódi hősévé válik a mesének. A pogácsába bele van sütve az anyai gondoskodás, szeretet, beleérzés, ami még akkor is javára válik a vándornak, ha az anya tudja, hogy ő többé nem tud közvetlenül gondoskodni gyermekéről. Saját lábára kell állnia, mert ez az élet.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki az önkéntes segítő. Aki saját, személyes értékei, élethelyzete alapján segít másoknak úgy, hogy ezért nem kap anyagi ellenszolgáltatást, mert nem ez a jutalma az önként keresett, vállalt feladatnak, hanem a saját belső, jóérzés. Olyan embernek segítek, akinek csupán a jelenlegi helyzetét ismerem, őt magát kiszolgáltatottnak érzem és a segítés során nem mást, csak a jelképes mesebeli pogácsát kínálom. Ez nem a foglalkozásomból, nem a munkakörömből, nem a szakmai múltamból származó ismeretre, hanem az általam átélt élethelyzetek valamelyikére, az életkoromból, egészségi állapotomból következő hasonlóságra, személyes hitre, értékekre alapul. Általában önként alakul a kapcsolat a segítő és segített között, aki ma segítséget kapott holnap tovább is adhatja, akkor ő lesz a segítő - vagyis nincs egy befagyott rendje a kapcsolatnak. A kapcsolatban a fizikai, érzelmi melléállás, a közösség vállalás a csere tárgya, nem pedig a pénz. Mindkét fél ad is és kap is. Az önkéntesek igazi területe a kisebb, például lakóhelyi közösség, a rendkívüli élethelyzetben élők közelsége - tehát azok a szituációk, ahol a személyesség, a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság jobban érvényesül, mint a mindennapokban. Ilyenkor a szokásos megítélést, például a politikai hovatartozást felül írja a szenvedés. Nálunk, Magyarországon is nagyon szép számban voltak is és vannak is rendkívüli, segítő emberek és szervezetek, akik ismerve a kiszolgáltatottak élethelyzeteit előrelátóan szervezik a segítő találkozások lehetőségeit. Fenntartásuk igen küzdelmes, támogatóik nem elsősorban gazdag szponzorok, vagy állami pályázatkiírók, hanem a kisemberek adományai.

Az utóbbi hetekben nagyon sok híradásból az hallható, hogy igencsak megnőtt az önkéntesek iránti igény. Valamilyen, mások által alig ismert indokok szerint egyre több önkéntes bevonása szükséges, egyre több területen. Kik toboroznak? Kopogtató cédulák gyűjtésére pártok, a Külügyminisztérium a 2011-es, magyar EU elnökség előkészítésére, a választási irodák a választók szavazási készségének növelésére, de kórházak is a nővérhiány pótlására, haldoklók lelki támogatására, a szociális intézmények például önkéntes családsegítésre és még folytathatnám a sort. Mintha nem volnánk azzal tisztában, hogy az igazi önkéntes segítőnek küldetése, egy konkrét élethelyzetre szóló jogosítványa van. Az önkéntesek szervezése sajátos műfaj, hiteles és hatékony szervezőt kíván. Például egy olyan embert, aki maga is csinálta a jelenleg felkínált tevékenységet, aki nemcsak a szervezéshez ért magas fokon, hanem olyan értékeket vall magáénak és olyan mértékben tudja megmutatni személyes életét, hogy példává válhat a többiek számára. Jól fizetett, biztos egzisztenciától szigetelt intézményekből nehéz hiteles és vonzó üzeneteket továbbítani.

Tapasztalatom szerint a szolidaritás, a beleélés a másik ember élethelyzetébe, a kiszolgáltatottak eszköz nélküli segítése, az érzelmi támogatás kölcsönös cseréje adja az alapját egész életünknek - az anyai gondoskodástól a haldoklót kísérő beszélgetésig. Ezt elpuskázni talmi érdekekért hatalmas vétek. Évezredek óta ezeknek a megnyilvánulásoknak, az önzetlen szeretet-láncoknak köszönheti kultúránk a megmaradását. A válságok sorából a lehetséges kilábalást nem a gazdasági, politikai megváltó eszméktől, hanem ezektől az alig látható, de mindannyiunkat behálózó, védő fonatoktól remélhetjük. Kérek minden embert, hogy gondolja át szempontjaimat és ne használja politikai és egyéb, az önkéntes segítség lényegétől eltérő célokra propaganda gépezetét.

Majdnem mesebeli nagyságú akadályok tornyosulnak előttünk, ezek megoldásához majd vállalnunk kell mások önzetlen segítését. A tettek, a saját példánk lehet majd az ébresztője egy új, talán emberibb világnak. Mint a mesében, úgy a valóságban.

Civil valóság, nem mese

Országos civil konferencia volt január 22-én, pénteken a Parlamentben. Utoljára 8-10 évvel ezelőtt volt hasonló alkalomban részünk, én most is a Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány képviseletében vettem részt. A rendezvény fő védnöke a Külügyminisztérium volt, ami első perctől meglepetést okozott számomra, mert a civil társadalomhoz idáig nagyon kevés szál kötötte ezt az intézményt. A konferencia aktualitása a 2011-es magyar elnökség közelsége, a civilekkel közös készülődés megindítása volt.
Amikor legutóbb ilyen rendezvényre sor került, akkor az egyik neves szociológus a helyszín megválasztását a félrevezetés valamilyen formájának nevezte és ez, mint előítélet most valóban bennem volt. A bejutás körülményei nem csökkentették előítéleteimet, barátságtalan katonák között, technikai bravúrok árán lehetett bejutni. Odabent viszont meggyőződhettem az előkészítés pontosságáról, a szórólapok igényességéről, színességéről és a közölt információk alaposságáról. A szervezőknek, igen rövid idő alatt, ezernél is több résztvevőt sikerült összehozni az országból.
A plenáris előadások elszánt, jó hangulatban, jól van fiúk stílusban követték egymást, talán Kiss Tibor zökkentett ki minket ebből, kissé egyhangú előadásával. Négy előadó után sem tudtam, hogy mit keresünk mi itt, mi volna a civilek feladata a soros elnökséggel kapcsolatban. Aki elsőként fellebbentette a fátylat számomra, az Maité Abram volt, az utolsó plenáris előadó, Belgiumból. Elmondta, hogy három komoly próbálkozásuk volt a civil lakosság, szervezetek rokonszenvének megnyerésére, a lakosság bevonására. Az első kettő eredménytelen, a harmadik most indul. Szerinte nem lehet az EU-nak jól működnie a civilek rokonszenve, informáltsága nélkül, mert hiába mennek el milliárdok, ha egyre csökken az emberek hite abban, hogy szükséges és jó az, ami történik az Európai Bizottságban. Tehát a politikusok és szervezési szakemberek nem elegendőek az egyesülő Európa feladatainak megoldására, szükség lenne a civilekre, önkéntesekre. Minden külföldi, plenáris előadó szinte a könnyekig meg volt hatva attól, hogy nálunk olyan komolyan veszik a civil szervezeteket, hogy az Országházban rendezték meg ezt a konferenciát. A hazai előadók közül néhányan utaltak arra, hogy az előmunkálatokban részt vett, szakmailag jártas kollégák megbecsülése a jövőben is hasznos volna, bármilyen kormány is kerül hatalomra a választásokon.
A plenáris előadások után néhány, előre bejegyzett hozzászólóra volt lehetőség, főként a délutáni szekciók előadóiból válogatva. Az ebéd éterien könnyed volt, utána választani kellett a négy, délutáni szekcióból. Én az önkéntesekkel foglalkozót választottam. Itt kiemelt szerepet kaptak a Külügyminisztérium munkatársai, akik többek között a jövőben várható Önkéntesség Éve rendezvényeinek fontosságáról beszéltek, az évekkel korábbi, 2001-es, hasonló konferencia tényének, dokumentumainak ismerete nélkül.
A konferencia számomra hasznos volt, több szempontból is. Talán a legnagyobb tanulság ismét az, hogy a lakosság, az emberek megnyerése nélkül semmilyen értelmes feladatot nem lehet jól elvégezni. A másik fontos tanulság, hogy az évek óta mellőzött civil, önkéntes szervezetek támogatása nagyon jó befektetés lehetett volna, hiszen nem kellett volna egy ilyen ad hoc rendezvénnyel demonstrálni - mit? A szakmai anyagokban szereplő programok, mint például az EU 2020 stratégia, a lisszaboni stratégia felülvizsgálata, a megújított szociális menetrend áttekintése, az energiaügyi és éghajlat-változási csomag, a Duna-régióra vonatkozó kohéziós politika, a Nyugat-Balkán kérdése mind elzúgott a civil és önkéntes fejünk felett, mintha csak a megzavarásunkat szolgálta volna, nem pedig azt, hogy megtaláljuk azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudunk. Erre talán lesz mód a közeli jövőben, mert egy újabb melléklet szerint még további találkozók következhetnek. A mai napon érkezett egy körlevél,amelyben tíz pontban foglalják össze a konferencia állásfoglalását, az EU által feltett kérdésekre. Erre a körlevélre csak egyetértő válaszokat várnak a rendezők, az idő rövidsége miatt.
Mesésnek tűnt, az előzetesen kiküldött anyagok alapján az, hogy így megtisztelnek minket, civileket, de ez a rendezvény is azt mutatja, hogy a mai civil valóság nem egy szép mese, hanem egy elég keserves történet.

Ökumenikus hét

Az elmúlt héten